"Vagyonom és fegyvertáram"-mondta Kassák Lajos. Az én szegényes, de ettől még nagyra becsülendő kollektívámból ma életem első meséjének egy részletét olvashatjátok (3 részletben fogom feltenni, mert egyben túl hosszúnak ítéltem).
Hát, mit is mondhatnék még... Kiváncsi vagyok a véleményetekre, írjatok nyugodtan, tetszik, nem tetszik, BLABLABLA!! Tovább már, ugorjátok át ezt az ömlengést és olvassátok a mesét!
A lány a Lila Tó partján élt. Távol mindenkitől, mindentől, minden motor keltette, vagy ember teremtette zajtól. Egy szomszédja sem volt, de ezt nem is sajnálta.
Nem sajnálta, mert a festéshez szüksége volt a magányra. Egyetlen társasága Magnes nevű törpenyula volt, aki képes volt hosszú órákon át gubbasztani a festőpalettán és gazdáját figyelni munkálkodása közben.
Sophienak volt egy kiskertje is. Ott termesztett meg mindent, amire csak szüksége volt. A kiskertben nőttek kék tökök, vörös almák, de az idei évben a fekete répák ellenállást mutattak a növekedéssel szemben.
Hetente egyszer posta jött. A postásfiú, akit Sophie magában csak Halálnak nevezett fehér bőre és átható, fekete tekintete miatt, minden hétfőn eljött a Lila Tó partjához, a lány ebből jött rá mindig, hogy új hét kezdődött. Igaz, levelet sosem kapott.
Sophie egyszer megkérte Halált, hogy vezessen be áramot a házába. Az a gondolat késztette erre, hogy lámpafénynél biztos könnyebb festeni, Magnes pedig kevesebbszer égetné meg magát vezetékekkel, mint a gyertyákkal.
A fiú erre azt felelte, hogy ahhoz sok olyan dolog kellene, amit a lány nem értene meg, de azt megértette ő is, hogy ehhez pedig pénz kell. Sophienak pedig nem volt pénze.
Sosem értette, mire jó egy rongyos papír, amire arcok vannak rajzolva (még csak nem is nemes festékkel).
Attól a naptól fogva Halál még ridegebben viselkedett, mint addig, szeme feketéje még taszítóbb pillantásokat lövellt feléje, mint valaha.
Sophie egy kellemes, tavaszi nap végén Magnessel a vállán és egy piros vödörrel a kezében ment ki a Tóhoz, hogy a lila vízből merjen a növényeinek. Sietni akart, mert tudta, hogy amikor a Nap lesétál a horizontról könnyed járásával, a levegő fojtogatni fogja, a Lila Tó vize pedig feketévé válik.
Az ablakpárányban nyílottak a fehér százszorszépek, a szürkületben pedig látta lila haját visszatükröződni az ablak üvegén. Gondosan meglocsolta az összes ültetvényét, miközben búgó hangon, kedvesen beszélt hozzájuk.
Megkérte őket, hogy nőjenek nagyra, a fekete répát pedig megdorgálta visszamaradott mérete miatt. Felakasztotta a piros vödröt a helyére és tekintete elidőzött a százszorszépeken.
- Mit gondolsz, Magnes? -kérdezte a nyulat. - Biztosan szomorúak -jelentette ki lehangoltam. - Én is szomorú lennék, ha ilyen egyszínű lennék -pillantott a vállán gubbasztó kék és zöld bundájú nyúlra.
Ezzel felkapta a csíkos virágládát és bevitte a házba.
Másnap reggel Sophie korán kelt. Az első dolga az volt, hogy az immár, a szivárvány minden színében pompázó virágokat újra kitegye a párkányra.
Elhatározta, hogy aznap kihajózik a Tóra napsárga bárkájával, hogy ott fessen. Gondosan pakolta a festékes bödönöket egymás mellé, tökéletes színsorrendben.
A lila hullámok a viharvert csónak sárgáját harapdálták éles, szemet gyönyörködtető módon. Sophie a Tó közepén állt meg. Ma a zöld és a lila tökéletes kontrasztját kívánta megörökíteni házi készítésű festékeivel.
A nyers fa palettán, mint mindig, Magnes gubbasztott. A nyúl, mint mindig, ma is megkóstolta a zöld festéket, amit a lány a kék tökökből és sárga napraforgóból főzött ki minden év első bodzaszüretelő napján.
A nap csillogva tűzött a fejükre, de Sophie-t nem érdekelte. Nagy mozdulatokkal felvitte a vászonra a Tó színét, majd aprókkal virágokat teremtett a táj lankáira. Egy felhőmúlás sem telt belé, és már zihált az izgatottságtól, hogy mit alkotott. Letette a keverőtálat Magnes-szel együtt és összeszorított szemmel maga elé tartotta az állványt.
Nagy sóhaj kiséretében kinyitotta aranyszín szemét, amelyben a zöld pöttyök vibráltak a felszabadultságtól. Szája mosolyra húzódott és csilingelő nevetés hagyta el az ajkát.
Az a nevetés ott függött a levegőben, szabadon, mint ahogyan Sophie érezte magát. Mert ő semmi másra nem vágyott sosem, csak szabadságra.
Odakint a parton valaki kopogtatott az ajtón.
Szia! Már nem tudom, hogyan keveredtem ide, úgyhogy azt ne is kérdezd (meg hát azt se, hogy munka közben, mikor tanulnom kéne a küszöbön álló vizsgámra, miért kóricálok blogokon a főnököm háta mögött). Nagyon tetszik a stílusod és az a kis világ, amit elénk tettél; a karakterek, a színek, minden. Kíváncsian várom a folytatást, mert ez a kis mese már most magával ragadott! <3
VálaszTörlés